Vasárnap felkeltünk. Reggel 6.40-kor. Reggeli után autóba be és átvágtattunk Val di Sole-ba. A környék legszebb völgyeként emlegetik, erre a részre a legbüszkébbek talán a Trentinoiak. Mezzocoronánál befele a Paganella mellett halad az út végig egy napfényes, dimbes-dombos völgyben. Illetve hegyen-völgyön. Amerre a szem ellát, almások. Ebből a régióból szállítják azt az isteni finom trentinoi almát. Most is egész hegyoldalakban ment a locsolás. A falvak nekem az osztrák és olasz stílus nagyon erős és furcsa keverékei voltak. Máshol sokszor dominál egyik vagy másik, de itt olyan érdekes volt az egész keveredése. Ebben a völgyben található a Lago di Santa Giustina (tó). Hatalmas. És a vidék is tényleg szép.
1,5 óra autócskázás után értünk el a Monte Vioz lábához. Felhő borította. Az idő nem tűnt verőfényesnek, de igazán rossznak sem. Pamacsok szállta erre is meg arra is. Így hát sífelvonó jegyet vettünk és felvontattuk magunkat 2300m-re. Innen vágtunk neki a helyenként hósapkás, néha felhőben lubickoló, kővel borított, itt-ott omladozó Monte Vioznak. A kőzete valami marha érdekes volt, annyi féle kék meg vörös színt láttunk benne, hogy gyönyörű. Állítólag a szemfülesebbek hegyikristályokat is találhatnak. Mi is betáraztunk pár szebb kővel, de nem hinném, hogy annyira különlegesekre bukkantunk.
Pár mászóval is találkoztunk közben. Az út folyamatosan emelkedett. Az apró hófoltokban haladni elég nehéz volt. De csak mentünk és mentünk. Nagyon meg se álltunk. Tudtuk (meg láttuk is), hogy a csúcs messze van, szintemelkedés is sok (összesen 1400m), időnk meg telt. 3000m-nél megpillantottunk a szomszéd hegyen egy darut... építkeztek... érdekes élmény volt. Mi csak izzadtunk tovább megállás nélkül. A végét nagyon megéreztük. Végül elértünk a házikóhoz a hegyen... kifáradva. Főleg Lacit viselte meg valószínűleg az ilyen magasságokban történő mozgás. De aztán úgy döntöttünk, hogy a házikótól már csak nem hagyjuk ki azt a fránya 110m-t... borzalmasan nehezen ment és lassan. De megcsináltuk :) Aztán már csak visszafele kellett igyekeznünk, hogy ne csússzunk végig a hegyoldalon egy elhibázott lépéssel, meg hogy elérjük az 5 órakor utoljára induló felvonót. 4.45-kor "landoltunk" és fáradt térdekkel, elégedetten és boldogan térünk haza mai utunkról. Sajnos túl sok fotót nem sikerült készítenem, egyrészt mert haladtunk, másrészt mert felhőben indultunk, ami a végére kitisztult kicsit, de közben folyamatosan változott, és a végén már nem a fényképezésre koncentráltam, hanem hogy elérjük a liftet. A táj így is elvarázsoló volt. Ahogy körbeöleltek minket a hegyek, a "semmi" közepén álltunk, felhők fölül néztünk le a völgyre... majdnem repülőn éreztem magam, csak ez kicsit természetesebb élmény volt :) meg kellemesebb is :P Egy szóval csodálatos volt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése