Cambridge. Megérkezés. Hosszú.

Kalandos volt a mai nap. Végre itt vagyok a hotelban. Eddig nem teccik ez a nagy Britannia.

Előszöris Trentoban a vasútállomáson máris találkoztam egy bácsival, aki volt vagy 70 éves, de fülhallgatóval a fülében énekelte, amit hallgatott (feltételezem, azt énekelte, amit hallgatott). Aztán Veronaban volt több, mint egy órám, hogy kiderítsem, honnan hogyan indul a shuttle a reptérre. Közben még egy sajtburgert is “ledobtam”, csak úgy dőzsöltem Verona bűzös vasútállomásán. Aztán megérkezett a busz. Rajta Ryanair, igen, ez az, Bresciaba megy. Majd kiszállt a nagyon olasz sofőr, aki nagyon olaszosan minden angol kérdésre olaszul és gyorsan válaszolt (és persze flegmán), majd bepakolta egyesével a csomagokat, miközben arra tessékelt mindenkit, hogy szálljon fel a buszra és üljön le. Majd ő is megjelent és végigment, milyen jegyet kérünk. Illetve inkább, hogy hányat. Mert bár van retúr funkció, ő ma nem ad olyat, így egy odát tudtam csak venni. A jegyet kicsit furán tépte el, mormogott is vmit, aztán elindult. Fel az autópályára, ahol mindenkit megelőzve robogtunk végig Brescia repteréig. A reptér kicsi. Mondjuk sejtettem, ugyanis eddig azt se tudtam, létezik. Ahogy láttam, ma csak ez az egy gép repült. Szóval kicsi. 2 check-in pult, kígyózó sor. Nem haladt a sor. Volt egy egész, illetve inkább 2 egész “tékvandós” csoport (most nem kíséreltem meg lebetűzni). Kupával, piros és zöld egyenmelcsiben, sokan, fiatalok, írek. Az angolok kevésbé udvariasak reptéri tapasztalataim alapján, mint az olaszok. Sőt, a káoszt bravúrosan átvették olasz tartózkodásuk alatt. Engem sikerült megint kicsinek és észrevétlennek tekinteniük, vagyis kaptam egyet-kettőt. A legrosszabbul az érintett, amikor a repülőgépből kellett kiszállni és ugye a hely az kicsi, mindenhonnan nyomnak és az előttem álló csajszinak eszébe jut ekkor kabátot felvenni. Sikerült úgy felvennie, hogy az arcomba belekarmolt egyet és lerántotta a szemüvegem… és semmi reakció. Se puszi, se pá, se sajnálom, se semmi. Valószínűleg, ő sem vett észre engem. Pedig nekem fájt :( Na de nem rohanok előre. A gép későn landolt, de mi annál hamarabb már be is szálltunk, még tudtunk a repcsi fele igyekezvén integetni a gépből kiszálló előző utasoknak. Odagyalogoltam, felültem, megint repültem. Megint féltem, sajnálom, nagyon koncentráltam, de nem szeretek repülni. Annyira hosszú előtte az a várakozás, már megunom, míg oda érek, hogy a lényegen stresszeljek. Fél órát késtünk, nem is volt annyira szörnyű “delay”. A leszállás természetesen hatalmas tejfelködben és nagy szélben történt, a pilóta 2szer is bemondta, hogy akkor most leszállunk. Végül meg is tettük. A rázós leszállás vége jól sikerült, a mellettem ülő angol párocska meg is jegyezte, hogy nem volt ez egy rossz leszállás (hát lehet, ők megszokták, hogy a szigeten mindig ilyen, azért nekem volt már szebb landolásom). Aztán érkezés Stanstedre. A feliratok angolul vannak, mégse értem teljesen és ráadásul nem találtam egyértelműen kitáblázottnak. Bár azért a “keep left” felirat szemet szúrt, olyat nem sűrűn látok. A csomagomra várva mellettem egy bácsinak magyarázott egy repteres ürge, hogy a 3-as szalaghoz kell mennie, nem értette. Elmutatott oda, látszólag rövidlátó volt a bácsi, majd elszámolt többször háromig, a bácsi így sem nagyon fogta fel. Nekem úgy tűnt, nem tud olvasni. Vagy ilyesmi. Akkor hallottam már angol humort is a bőröndre várva. Nem értettem. Biztos jó vicc volt, mások élvezték… Majd bőrönd megvan és irány a vonat.Úgy negyed órám maradt jegyet venni és felszállni rá. Azonban a kitáblázás sem az angolok jó tulajdonsága. Többször kellett visszatérnem a reptéri elágazásokhoz, mert egy nyíllal jelölték, merre, majd a következő jelzésről már lehagyták az általam kiválasztott célt. Majd pénztár, eladóbácsi kifejezetten úgy néz ki, mint vmelyik angol sorozatszereplő. Talán a Folytassa sorozatban láttam ilyen arccal vkit. Majd szerencsémre megkérdeztem, honnan indul a vonatom, mert arról sehol se volt egy table se. De így megtaláltam, felpattantam, utaztam. A masiniszta bácsi kedvesen és nagyon hangosan üdvözöl, elmondja a megállók neveit, amit annak ellenére is nehéz volt követni, hogy azt egy fényújság jelezte. Én másképp írnám, az tuti. Körülöttem angol beszéd, egy kukkot se értek, szörnyű kiejtéssel kommunikálnak. Olyanokat nyelnek el, hogy érthetetlenné válik az egész. Furcsa, új világban vagyok, igen, ez az első utam UK-be. Mindenki vagy szőke, vagy szeplős. A vonaton a padlón is szőnyeg van, az esős idő miatt az egész úgy bűzlik, hogy az nem kellemes. Az embereknek is volt vmi szaguk. Gondolom az esernyő hiánya. Jut eszembe, eső. A repcsiből lépcsőn kellett kiszállni és gyalog elballagni az épülethez. Szakadó esőben. Láthatóan az volt angol, aki nem futott. Én futottam. Aztán visszatérve, megérkeztem Cambridgebe. A kijáratnál a jegyet elnyeli a masina. Nem tudom, hogyan fogok ezzel elszámolni az adminisztráción. Semmi nyoma nem maradt utazásomnak (most kicsit morci vagyok, mert a honlap, amit Katie átküldött, tartalmazott online foglalási lehetőséget…mindegy). Sebaj. Zuhog az eső, sötétedik, táblákat sehol se találok. Utcanevek nincsennek, elindultam, amerre a megérzésem vitt. Jó irányba vitt. De közben a járdán (esőben!!!) közlekedő bicajosok egyikétől megérdeklődtem az utcanevet, ahol épp voltam. Majd lefordítottam magamban az én gagyi akcentusomra, és haladtam előre. A közlekedést nem sikerül átfordítanom fejben, hiába agyalok rajta, nem jut eszembe, mi hogyan is szoktuk, mert az automatikus és így nincs minek a visszájára gondolni. Még szerencse, hogy néha vannak look right, look left feliratok festve. Amúgy fogalmam sincs, honnan jönnek az autók. Száguldanak, felcsapnak, nem lehet lelépni eléjük,mert nem állnak meg,folyamatosan azt látom, mintha vmit előzne a kocsisor (aztán rájövök, nem, ők “jó” irányba mennek). Aztán megvan a zöld park, előtte a kastélyszerűség, beesek az ajtón. Mondom a foglalási kódom. Majd kérik a bankkártyám és az előleget. Merthogy nincs kifizetve… na erről nana hogy nem tudtam semmit. Ki mit rendezett és mit nem. Telefon, senkisincs már otthon az adminisztráción. SOS hívás Attilának. Igen, a Mikropuha cég kontója nem lett rendezve. Én meg ott állok elázva és hallgatom, hogy nem tudnak pénz nélkül beengedni. Nálam természetesen nincs 3 éjszakára elegendő készpénz. Mondják, hol az ATM. Gyalogolás a sötét utcán oda, nem működik a kártyám (valószínű limit van rajta, nem tudom, de tuti ezért is leemeltek, úgyse úszom meg tisztán önrész nélkül ezt a kötelező kényszerű angol kalandot). Majd mivel a Mikropuha cég állandó vendégük, megengedik, hogy a nálam lévő készpénzből az első éjszakát álljam és holnap érdeklődjek az érdekelteknél. Jah amúgy semmit nem tisztáztak, hogy ebéd, vacsi, milyen szobát áll a cég… áh, düh, düh, elkeseredés, pancserség. Aztán még azt a naív kérdést is feltettem a recepción, hogyan lehet busszal eljutni a céghez. Mire furcsán néztek rám, hogy eddig mindenki taxival ment… bocs, tudom, hogy úgy az “illik”, de gondoltam, út közben fotózok, kipróbálom az életet errefele… de ehelyett inkább korán kelek, taxit hívok, reklamálok, reggelit keresek. És most még jól megiszom a forrócsokijukat is, ami jár. A szoba régi, giccses és pont ugyanolyan a mintája, mint Mamim régi szobájának a tapétája. Teljesen ugyanaz. Kísérteties. Bár nem sok reményt fűzök a forró csokihoz, mert nem tejjel, hanem csak vízzel készül. Megkóstoltam. Pocsék. Viszont eső ide, eső oda, szép épületeket és nagyon vonzó éttermeket láttam. Csak kedvem nem volt visszaslattyogni, az itteni bárban se akartam időzni. Egyedül nem az igazi. Persze lehet, majd lenézek, mert az se tűnik rossznak. Addig az uti nasimat rágom. Egyenlőre holnap előadok, meetingelek, fizettetek. Nem teccik most itt annyira. És még egyedül is vagyok, mint a kisujjam :(

Ui: legalább a beállított 16 fokot feljebb vettem 23ra…bár nem nagyon érzem a hatását. Remélem, nem fázok megebben az esős országban.

Ui2: még egy bénaságom. Naná, hogy nem törődtem azzal, hogy itt mások a dugók. Konnektorba nem illik a masinám. Holnap remélem, Mikropuháéknál cask akad egy átalakító.